A tegnapi nyomok

A második emeleti lakás félhomályában Kelemen Dániel kényszeresen ellenőrizte a telefonja kijelzőjét. A nyirkos lépcsőházból felhallatszó feszült szavak – Erzsi néni kárörvendő suttogása és Bálint lépteinek tompa puffanása – alig érték el a tudatát. A tegnap éjszakai döntése, az a néma, kétségbeesett lépés, amellyel ki akart törni a kiégett adatelemzői mókuskerékből, most ólomsúlyként nehezedett a mellkasára.
A kijelző váratlanul felvillant a sötétben. Egy névtelen számról érkezett rövid SMS állt a képernyőn: „A tegnap esti nyomokat nem lehet törölni.” Dániel tenyere azonnal izzadni kezdett. Szorongva simított végig a hűvös üveglapon, miközben a pulzusa a torkában lüktetett. Vajon valaki meglátta őt a sötétben? Vagy a házban zajló zsarolási hullám ért el hozzá is?
Lassan az ajtóhoz lépett, és a kémlelőnyíláson át kilesett a folyosóra. A villódzó lámpa fénykörében látta, ahogy Bálint sápadtan szorítja össze az öklét a lépcsőfordulóban, miközben Fekete Zoltán gyanakvóan méregeti a barna borítékot emlegető öregasszonyt. Dániel hátat fordított az ajtónak, és elfehéredett arccal támaszkodott a tölgyfa burkolatnak. A telefon újra megrezrent a kezében, egy újabb bejövő értesítéssel. A tegnapi titok utolérte, és tudta, hogy többé nincs hová hátrálnia.