A sziréna hangja

Balog Henrik arca kövé dermedt a zseblámpa keskeny fénysugarában. Lassan hajolt le a fényes fekete mágneskártyáért, ügyelve rá, hogy cipője orrával mindvégig elzárja Nóra elől a menekülési útvonalat. Az ujjai hűvös magabiztossággal szorultak a műanyagra.
– A hatóság már úton van, kedvesem – mondta a férfi, hangjában szinte észrevehetetlen éllel. – De a rendőri bejelentést nem a mappa, hanem a maga kiszámíthatatlan akciói váltották ki. Ha átadja az iratokat, garantálom, hogy tiszta lappal távozhat, mielőtt a járőrkocsi megáll a kapu előtt.
Nóra tekintete villámlott a félhomályban. Szorítása ráfehéredett a bőrmappa peremére. Nem válaszolt, hanem kihasználva a szomszédos lakásból kiáramló kiabálást és a folyosó sötétjét, hirtelen meglökte az ügyvéd vállát. Balog meglepődve tántorodott hátra a kőkorlátnak, a kártya pedig kirepült a kezéből, egyenesen a lépcsőkorlát résén át az alsóbb szint mélyébe.
A nő nem habozott: átszáguldott a fordulón, a másodiki folyosó felé véve az irányt, ahol a lakók még mindig Karesz ajtaját döngették. A félhomályos lépcsőházban alig pár lépéssel lejjebb Marietta surrant át csendben egy kis papírzacskóval a kezében, ügyet sem vetve a fejük felett csattanó léptekre, amint anyja eladott gyógyszeradagjának maradékát próbálta elrejteni. Nóra az ajtójához érve remegő kézzel nyúlt a kulcsért, miközben a Vászoly utcából szirénázás tompa hangja szűrődött be a sötétbe.