A lépcsőforduló fagyos csendje

A második emeleti káosz és a gomolygó füst elterelte a lakók figyelmét a kapualjról, így senki sem vette észre, amikor Varga Nóra besurrant az épületbe. Odakint, a Vászoly utcai esőben még pár másodpercig halkan durrogott egy sötétített üvegű, külföldi rendszámos luxusterepjáró motorja, mielőtt gázt adva eltűnt volna a sarok mögött. Nóra zaklatottan, szinte fojtott zihálással szorította magához a vastag, fekete bőrmappát, mintha az élete múlna azon, hogy senki ne érhessen hozzá.
A vaksötét lépcsőházban a telefonja képernyőjének halvány fényével próbált tájékozódni. Halkan, a fal mellett lopakodott felfelé, elkerülve a Karesz ajtaja előtt gyülekező, dühtől hangos tömeget. Az első és a második emelet közötti fordulóban azonban a remegő keze cserbenhagyta: a kabátja zsebéből halk koppanással hullott a hideg kövezetre egy felirat nélküli, fényes fekete mágneskártya.
A kártya pontosan Dr. Balog Henrik cipője mellett állt meg, aki a második emeleti tolongásból húzódott vissza a lépcsőforduló árnyékába. Az ügyvéd zseblámpájának éles, keskeny fénysugara azonnal a földön heverő tárgyra, majd Nóra sápadt, verejtékező arcára szegeződött.
– Ezt ejtette el, kedvesem? – kérdezte Balog fagyos, kimért hangon, miközben a cipője orrával rálépett a kártyára, megakadályozva, hogy a nő utána nyúlhasson. – Azt hittem, a tegnap esti megállapodásunk értelmében a mappának már a széfemben kellene lennie.
Nóra visszalépett egy fokot, a bőrmappát védelmezően a mellkasára szorítva. Eyes wide with fear, a sötét folyosó túloldaláról származó kiabálás elnyomta a szavait.
– Nem a magáé, Henrik! – suttogta kétségbeesetten. – Ha ezt a hatóság meglátja, mindannyiunkat elvisznek!