A szikra és a képlet

Dániel átpréselte magát a lépcsőforduló fojtogató levegőjén, de a második emeletre vezető fokok tetején szinte nekikényszerült a falnak: Dr. Bordás András lépett ki a lakásából, kezében egy kopott feszültségmérővel. Az öreg mérnök megállt a korlátnál, sötét eyebrows-át összevonva hallgatta a lenti suttogást és a pince felől halalkan visszhangzó, teátrális áriázást, amit a vízvezetékek tompa morajlása kísért.
– Ha a gázkoncentráció eléri a robbanási alsó határt, a földszinti kapcsoló szikrája elég lesz ahhoz, hogy mindannyiunkat a levegőbe repítsen – szólt le Bordás öblös, kimért tanári hangján, miközben tekintete azonnal átszúrta a folyosói drámát. – R = U/I, kedveseim! A fizika nem ismer pletykát, csak törvényszerűségeket. Ha a pincében a víz eléri a főelosztót, az áramkör záródik, és a feszültség nem a villanyórát fogja pörgetni.
Erzsi néni keze megdermedt a fényképen, Szilágyi Marika pedig felháborodottan pöffentett, de a mérnöki logika jeges precizitása egy pillanatra elnémította a folyosót. Dániel kihasználta a beállt csendet. A kabátzsebében lapuló névtelen boríték sarkai szinte égették a tenyerét, ahogy gyors léptekkel megindult a saját ajtója felé. Tudta, Bordás professzornak igaza van: a házban uralkodó káosz nem csupán érzelmi, hanem veszélyes fizikai valóság volt. A zár kattanása mögött Dániel végre lerogyott, miközben a mobilja újra megrezrent a zsebében.