A szabályzat árnyéka

A csattanó ajtó visszhangja még ki sem hunyt a másodiki folyosón, amikor a felsőbb emeletekről kimért, kíméletlen léptek sora közeledett. Fekete Zoltán a műanyag mappáját a mellkasához szorítva ereszkedett le a lépcsőn. Szigorú, ellentmondást nem tűrő tekintete azonnal megtalálta a linóleumon felejtett apró kartondobozt, amit Dániel hagyott a fal tövében. A közös képviselő megállt, élére vasalt tartással kihúzta magát, és a golyóstollát fenyegetően a papírhoz érintette.
– A tűzvédelmi szabályzat negyedik pontja értelmében a menekülési útvonalon semmiféle magánvagyon nem tárolható – jelentette ki Fekete úr színtelen, gépies hangon. – Erzsi néni, remélem, nem az Ön jóváhagyásával alakul át a folyosó hulladékudvarrá. A rendszabály mindenkire vonatkozik.
A szomszédos ajtórésből Kőves Dezső lépett elő finom, kalapos intéssel, megpróbálva elsimítani az éleződő feszültséget. Dezső bá a tőle megszokott gáláns modorával azonnal felajánlotta, hogy elviszi a dobozt, miközben halkan megjegyezte: reggel a Miri Csemege előtt is Fekete úr túlzott bürokráciájáról suttogtak a lakók. A közös képviselő azonban nem engedett a diplomatikus bájnak. Egy piros tollal írt figyelmeztető cédulát ragasztott Dániel ajtófélfájára.
Odabent Dániel a sötét előszobában az ajtónak támaszkodva hallgatta a kinti éles szavakat. A lépcsőház feszültségét szinte vágni lehetett, miközben a szuterén felől Miri riadt, fojtott hangja szűrődött fel a lépcsőfordulóba. A Vászoly utca 6. lakói egyetlen hibára vártak, s Fekete úr szigora lassan minden emeletre rászorította a maga kíméletlen hálóját.