A sötétség karmestere

A sikolyok és káromkodások kakofóniája hamarosan feszült csendbe fulladt, amelyet csak a lábak ideges csoszogása és egy-egy, már-már komikus felkiáltás tört meg, amikor valaki nekibotlott egy falnak. Fekete Zoltán, akinek felháborodása most már az egekbe szökött, tapogatózva nyúlt a falra, mintha puszta akaraterejével visszavarázsolhatná a villanyt. „Ez… ez felháborító! Karesz! Nyissa ki az ajtót, azonnal!” – harsogta, hangja visszhangzott a sötét lépcsőházban, mint egy színházban, ahol elfelejtették a díszletet.
Dániel a falnak támaszkodva próbálta összeszedni magát. A telefonja képernyője egy pillanatra felvillant, egy újabb beérkező üzenetet jelzett. A tegnap esti titok árnyékában a villanykimaradás már nem egyszerű műszaki hiba volt, hanem egyenesen kozmikus büntetés, egy isteni jel, hogy minden, amit eltitkolt, most a felszínre tör. A félelem hideg karja szorította össze a gyomrát.
Karesz lakása előtt a zseblámpák fényében gyűlő csoport egyre morcosabb képet mutatott. Szabó Gábor, akinek a vérnyomása ilyenkor az egekbe szökött, ököllel dörömbölt az ajtón. „Karesz! Ezt most nagyon elrontotta! Hol van a főkapcsoló? Valaki tudja, hol van a főkapcsoló?!” – kiáltotta, miközben felesége, Andrea, aggodalmasan próbálta csitítani, ami persze csak olaj volt a tűzre. Enci, Bálint kezét szorítva, dühösen a levegőbe csapott. „Ez a felelőtlen alak! Hát mi lesz most?!”
Dr. Balog Henrik, aki továbbra is egy árnyként állt a saját ajtaja előtt, halványan elmosolyodott. A káosz ideális táptalaj volt a rendrakásnak, a „szükséges” beavatkozásoknak. A lakók hisztériája zene volt a fülének. Eközben, a sötét folyosó egy rejtett zugából, Várkonyi Gábor, a színész, maga elé mormogott, tökéletes hangutánzással imitálva Erzsi néni jellegzetes, morgós „Mit képzelnek maguk?” mondatát, mintha csak gyakorolná a következő előadására. A ház feszült csendje, amit a pánik okozta zajok váltottak fel, most valami még sötétebb és bizonytalanabb jövőt vetített előre.