A sárgás boríték árnyéka

Bálint fojtott lélegzettel sietett végig az első emeleti félhomályos folyosón, miközben Erika fenyegető ultimátuma visszhangzott a fejében. Még a saját lakásuk kilincsét sem érhette el, amikor Erzsi néni ajtaja hirtelen megreccsent, és a résből kinyúló csontos, görbe kéz megragadta a kabátja ujját.
„Hová olyan sietősen, Bálintka?” – sziszegte az öregasszony, lépcsőházi lámpa halovány fényébe tolva ráncos arcát. Másik kezében egy kopott, vastag barna borítékot szorongatott. „Azt hiszed, nem tudom, mi zajlik odaát a rendelőben? Hogy miért tűnik el Erika a gyerekkel, valahányszor megszólal a kaputelefon?”
Bálint teste megmerevedett. Rettegve pillantott saját ajtójuk felé, amely mögött Enci gyanútlanul a vacsorát készítette. „Erzsi néni, hagyja ezt... Semmi köze hozzá” – suttogta kétségbeesetten.
„Mindent tudok, amit tudnom kell” – mosolyodott el hidegen Erzsi néni, s ujjai még mélyebben fúródtak a barna boríték papírjába. „Ha holnap reggelig nem teljesíted, amit kértem, ez a boríték Enci kezébe kerül. És ha Dr. Balog is megtudja, kiknek a jussán ülsz abban a lakásban, mindennek vége. Gondolkozz el ezen!”
A nehéz faajtó fojtott csattanással záródott be, a retesz kattanása pedig fegyverként csapódott le a csendben. Bálint ott maradt a folyosó sötétjében, miközben odaátról kinyílt a saját lakásuk ajtaja.