A sárga jegyzettömb hatalma

A zárt ajtó mögött Dániel a hűvös fa felületnek döntötte a homlokát. A szobájából áradó kékes fénysugár átvágta a sötétet, miközben a kezében tartott kijelző újra felizzott. Odakint a folyosón azonban a feszültség nem csillapodott, sőt: nehéz, kimért léptek kopogása visszhangzott a betonlépcsőn. Fekete Zoltán, a negyedik emeleti közös képviselő érkezett meg, kezében a megszokott sárga jegyzettömbbel és a törvények tévedhetetlenségébe vetett vak hitével.
– Molnár úr, a futártáskát nem a korlátnak támasztva tároljuk – csattant fel Zoltán éles, száraz hangja a fordulóban, ahogy megállt Máté előtt. – A tűzvédelmi szabályzat tizenkettes pontja egyértelműen kimondja: a menekülési útvonalon semmilyen magántárgy nem maradhat. Még öt percre sem. Ha nem viszi fel azonnal a harmadikra, kénytelen leszek hivatalos felszólítást iktatni.
Máté fáradtan, alig hallhatóan morgott valamit a fogai között, miközben vállára kapta a súlyos táskát. Erzsi néni a háttérből büszke bólintással nyugtázta a rendcsinálást, noha jól tudta, Zoltán vaskalapos szabálymániája még a Tormai főtörzzsel kiépített finom szövetségét sem kímélné, ha egy rosszul elhelyezett lábtörlőről lenne szó.
A szomszéd ajtó résein át Karesz gitárerősítőjének fojtott, alacsony frekvenciájú búgása szűrődött ki, mintha a falak maguk is túlfeszített idegekkel rezegnének. Zoltán szigorú mozdulattal jegyzetelt a papírjára, majd tekintetét Dániel zárva maradt ajtajára szegezte. A folyosón uralkodó kimért fegyelem fojtogatóbb volt a nyílt vitáknál: a ház lakói csendben, gyanakodva méregették egymást a sárguló linóleumon.