A sárga cédula szigora

Gábor elhűlve bámulta a tenyerében heverő műanyag kártyát, amin még érződött a nő táskájának méregdrága parfümillata. Nem volt idő elgondolkodni a névtelen hotel logóján, mert a másodintról nehéz, kimért léptek dobogása verte fel a lépcsőház fojtogató csendjét. Fekete Zoltán ereszkedett lefelé, hóna alatt a tűzvédelmi szigorítások vastag mappájával, arcán a megszokott, komor elszántsággal.
A közös képviselő megállt a lépcsőfordulóban, és metsző pillantása azonnal a szuterénhez vezető átjáróra szegeződött. Ott állt a hétéves Miri, aki a sárga falhoz lapulva szorongatta kis hátizsákját, míg a korlátnak támasztott, piros gyerekbiciklije félig eltorlaszolta a keskeny átjárót.
– Ez meg mi a fenét keres itt?! – dörrent rá Zoltán a kislányra, miközben a mappájából már tépte is ki a piros keretes, sárga figyelmeztető cédulát. – Százszor elmondtam: a lépcsőház nem tároló! A katasztrófavédelem ellenőrei épp most adták át az ultimátumot, én pedig nem fogok milliós bírságot fizetni egy ottfelejtett drótszamár miatt!
Miri megrettenve hátrált egy lépést, szemei megteltek könnyel, szaggatottan vette a levegőt, de megszólalni sem tudott a félelemtől. Radó Károly Karesz ekkor lépett ki a postaládák árnyékából, s agresszívan Zoltán útjába vágott.
– Ne a gyerekkel keménykedj, Zoltán! – sziszegte Karesz élesen, ökölbe ránduló kézzel. – Egész nap itt parádézol a szigoroddal, miközben a másodikon már a szobabérlő lányokat vizslatod a folyosón. Inkább a ház igazi problémáival foglalkozz!
Zoltán szeme sem rebbent, hideg szigorral csapta a figyelmeztető matricát a bicikli kormányára.
– Holnap reggelig van idő elvinni. Ha nem tűnik el, a lakóközösség költségén vitetem a hulladékba – vágta rá élesen, majd gyanakvó tekintetét Gáborra emelte, aki sietve a zsebébe süllyesztette Nóra elejtett kártyáját.