A rózsaszín táska a kapualjban

Fekete Zoltán még épp elégedetten simította rá a piros cédulát a flakonra, amikor lentről, a földszinti kisbolt felől éles, kétségbeesett kiáltás hasított a lépcsőház fojtogató csendjébe. Ida hangja volt az – megkeményedett, mégis remegő kiáltás, ami végigsöpört a belső udvaron.
– Miri! Mirella, hol vagy?!
Székely Ricsi azonnal elejtette a levendulás dobozt, s a műanyag tompa puffanással landolt a kövön. A földszintről felhallatszott, ahogy a bolt ajtócsengője veszettül kalimpál, miközben Ida kirontott a járdára, nyomában a megrémült Encivel. Bálint önkéntelenül lépett egyet előre a homályban, teljesen elfelejtve Fekete úr tűzvédelmi fenyegetőzéseit. Még a jéghideg Dr. Balog Henrik is megtorpant a korlátnál. Zoltán ma is kötelező körét járta a házban, de erre a kaotikus pillanatra semmilyen szabályzat nem készítette fel.
– Egy órája kellett volna megérkeznie a Miri Csemegébe! – kiáltotta fel Ida a lépcsőfokok felé, arca sápadtabb volt, mint a lépcsőház omladozó vakolata. – A rózsaszín táskáját a kapualjban találtam meg!
A házban megállt a levegő. Ricsi tekintete önkéntelenül a pincelejáró sötét nyílása felé tévedt; pontosan tudta, hogy a kislány az utóbbi időben titokban leosont a szuterén sötétjébe, ahol az elszegényedett ex-légiós rejtőzködött. De a dohos mélyből most egyetlen hang sem felelt, csak a huzat fütyült a korlátok között.