A rézláda üzenete

Dániel ujjai rágörcsöltek a készülék hideg műanyag házára. Nem várta meg, míg Marika kiszolgálja: szó nélkül hátat fordított a pultnak, és az ajtó feletti kis harang éles csilingelése kíséretében kisietett a kisboltból. A kijelzőn újabb sorok villogtak: „A postaládád nem záródik rendesen. Éppen úgy, ahogy a tegnap éjszakai szándékaid sem maradnak rejtve.”
A kapualj nyirkos félhomályában megtorpant. A sárgaréz felületű levelezőboxok sora felé pillantott, ahol a saját neve alatti bedobónyílásból egy összehajtott, kockás füzetlap sarka lógott ki. Mielőtt hozzányúlhatott volna, a lépcsőház felől gyors, kopogó léptek zaja törte meg a csendet.
Dr. Balog Henrik ügyvéd úr ereszkedett le a lépcsőn, elegáns öltönyének gallérját zaklatottan igazgatva. Arca viaszfehér volt, tekintete riadtan ugrált Dániel és a bejárati kapu között, mintha maga is a hatóság vagy egy hitelező árnyékától rettegne.
– Keres valamit, Kelemen úr? – kérdezte Balog kapkodva, fojtott hangon, miközben gyanakvóan méregette a fiú kezében remegő telefont. – Ebben a házban mostanság túl sok a kéretlen figyelem. Jobb lenne, ha mindenki a saját háza táján söpörne.
Dániel nem felelt. Megvárta, míg az ügyvéd elsiet mellette a belső udvar felél, majd egyetlen határozott mozdulattal kirántotta a papírt a rézládából. A kézzel írott, elmosódott betűk alatt egy apró, elhasznált kulcs lapult – pontosan olyan, amilyen a szuterén régi gázóraszekrényét nyitotta.