A rendelő feszült csendje

Dániel óvatos léptekkel indult lefelé a vak sötétben, a korlát hideg vasát tapogatva, miközben sietősen elrejtette a telefon világító kijelzőjét. A szorongás elviselhetetlenné vált a mellkasában; az ismeretlen számról érkezett üzenet szavai perzselték az agyát. Ahogy elért a földszinti fordulóba, a szuterén felől felszivárgó vízcsobogáson és a halvány gázszagon túl – amit Fekete Zoltán délutáni ellenőrző körútja ellenére senki sem hárított el – éles, tompa ütődések zaja törte meg a folyosó csendjét.
Bálint ökle csattant Dr. Szabó magánrendelőjének vastag faajtaján. A biztonsági őr vállai görcsösen megfeszültek a sötétben, légzése szaggatott volt, és a rettegés tisztán kiült az arcára. Mögötte Enci állt, ujjait mélyen a kabátja zsebébe fúrva, kísértetiesen sápadt arccal figyelve a zárva maradt ajtót. A kulcslyuk résén át halvány, remegő gyertyafény szűrődött ki, majd felhangzott az orvos rekedt, fenyegető hangja.
„Ha még egyszer megütöd azt az ajtót, Bálint, mindent kitálalok! Mindenről tudni fognak, hallod? A borítékról és a többiről is!” – sziszegte Dr. Szabó bentről, s a hangjából kiütköző pánik visszhangot vert a kopár falak között.
Enci elhűlve lépett egyet hátra, kérdő tekintetét a földre szegező Bálintra szegezve. Dániel az árnyékban lapulva tartotta vissza a lélegzetét. Ráébredt, hogy a tegnap esti titok láncreakcióként húzza le a ház lakóit, s a sötétség borzalmai még csak most kezdenek elszabadulni.