A professzor egyenlete — új hang

A fojtogató csendet nem Bálint kétségbeesett hebegése törte meg, hanem a felsőbb emeleten megszólaló, kimért, idős hang. Dr. Bordás András lépett ki a korláthoz, kopott zakójában, sárgaréz nyelű botjára támaszkodva. Szigorú, tanári tekintete végigsiklott a lépcsőházban összegyűlt társaságon, s miközben a szeme egy pillanatra megállapodott Kerekes Marietta zaklatott arcán, halkan megköszörülte a torkát.
– A pletyka, Erzsébet, olyan, mint a feleslegesen gerjesztett kóboráram – jelentette ki a volt mérnök, hangjában a katedrák megszokott, szilárd tekintélyével. – Csak melegíti a vezetéket, de hasznos munkát nem végez. R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kellene ebben a házban! Ha a szuterénben hőt és feszültséget generál a suttogásával, abból előbb-utóbb zárlat lesz. És higgye el, most nem a villanyóra fog leégni, hanem valakinek az élete.
Marietta zsebében a műanyag pirulás doboz olyan hangosan csördült meg a remegő ujjai között, mintha vészharang szólalt volna meg. Tudta, hogy a professzor pontosan átlátja a kémiai hatóanyagok útját, amelyeket az édesanyja terített a szomszédok között. Bordás tanár úr szavai nem egyszerűen Bálint védelmében hangzottak el, hanem figyelmeztető nyílként fúródtak a ház illegális hálózatába.
Dr. Balog Henrik egy hűvös, halvány mosollyal lépett egy fokot lejjebb, kihasználva az idős mérnök teremtette pillanatnyi gondolkodási szünetet. A fekete zónás ügyvéd az aktatáskáját a másik kezébe vette, s Bálint dermedt alakjára pillantott. – A professzor úr analógiája pontos, Bálint – mondta Balog halk, élre vasalt tónusban. – A kérdés már csak az, hogy maga mikor akarja lekapcsolni a saját főkapcsolóját, mielőtt a lakossági bejelentés hivatalos útra terelődik.