A névtelen üzenet árnyékában

A másodikon Kelemen Dániel az ajtókeretnek dőlve próbált levegőhöz jutni. A sötét lépcsőház alsóbb szintjeiről felhallatszó zaklatott léptek és Fekete szigorú hangja fojtogató burokba zárta a folyosót. Dániel tenyere izzadt, miközben a farmerzsebében lapuló telefonja halk, fémes rezgéssel megszólalt. A kijelző éles, kékes fénye azonnal megvilágította sápadt, szorongó arcát.
Egy ismeretlen számról érkező üzenet villogott a képernyőn: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel. A szerver logok nem hazudnak. Ha nem fizetsz, reggelre a ház és a hatóság is megkapja.”
A férfi torka teljesen összeszorult, a szívverése fülsiketítően dobolt a fülében. A tegnap esti elhamarkodott, kétségbeesett döntése – az az illegális adatmódosítás, amellyel a saját egzisztenciális összeomlását próbálta leplezni –, most éles tőrként szegeződött a torkának. Azt hitte, a sötétség megvédi a tetteit, de a hálózat nem felejtett.
Kényszeresen nyomkodta a kijelzőt, hátha újabb értesítés érkezik, de a zsaroló elhallgatott. Hirtelen halk lépteket utánzó nesz ütötte meg a fülét a folyosó sötétjéből: Várkonyi Gábor derengő árnyéka sejlett fel a korlát mellett, fojtott hangon suttogva egy baljós monológot. Dániel megrémülve hátrált saját ajtója felé, és remegő kézzel próbálta a kulcsot a zárba illeszteni.