A negyvennyolc órás határidő — új hang

Az ellenőrök nagyteljesítményű elemlámpái éles, sárgás fénynyalábbal hasítottak bele a vaksötétbe és a csípős égett műanyagszagba. A katasztrófavédelem tisztje nem teketóriázott tovább: a megolvadt biztosítéktáblára, majd a pincéből felszivárgó gázszagra mutatott, és egy pecsétes, kemény papírlapot nyomott Fekete Zoltán reszkető kezébe.
– Negyvennyolc órát kapnak. Ha a rendkívüli közgyűlésen nem szavazzák meg az azonnali kényszerfelújítást és nem választanak regisztrált kivitelezőt, az épületet életveszélyessé nyilvánítjuk és kiürítjük – harsogta a tiszt hangja, ami félelmetesen visszhangzott a szűk lépcsőházban.
Horváth Bianka a korlátnak feszülve szorította össze a száját, hogy elfojtsa a zokogást. A lakáshitelük törlesztőrészletei amúgy is felőrölték a tartalékaikat, egy többmilliós rendkívüli befizetés a biztos utcára kerülést jelentette számukra. A harmadik emeletről dr. Bordás András botorkált elő egy remegő lángú gyertyával a kezében.
– Hát nem értik?! R egyenlő U per I! A feszültség és az áram... ez tiszta túlterhelés! – dadogta pánikban az idős mérnök, de Etelka sápadtan, rettegve rántotta őt vissza a lakás sötétjébe, attól félve, hogy a hatóság emberei kikérdezik őket a tegnap esti történtekről.
A vakító fénysugár szélén dr. Balog Henrik keskeny ajkai szinte észrevétlenül mosolyra húzódtak. Az ellenőrök ultimátuma tálcán kínálta neki a végső győzelmet: a kétségbeesett, eladósodott lakók most tucatjával fognak a szorult helyzetükben hozzá fordulni. Kerekes Lívia a sötét sarokban némán lapult a falhoz, és görcsösen szorította meg a zsebében lapuló nyugtatófiolát.