A negyvennyolc órás határidő

Dániel végre elérte a saját ajtaját a második emeleti folyosón, de a kulcs megcsúszott a remegő ujjai között. A zsebében lapuló telefon kijelzője kékesen villant fel újra: alig három perc maradt a kiszabott határidőből. Pár lépéssel lejjebb Balog Henrik megállt a lépcsőfordulóban, éles tekintetét Bálint megszeppent arcára, majd a földszintről hirtelen beszűrődő zűrzavarra szegezte. A hűvös ügyvéd nem nyúlt a sárga dobozért; neki nem kellett kapkodnia, a ház nyomasztó kényszerpályája pontosan az ő malmára hajtotta a vizet.
A nyitott kapualj felől nehéz, határozott léptek visszhangoztak a nyers betonon. Két sötétkék egyenruhás katasztrófavédelmis lépett az udvarra egy sárga láthatósági mellényt viselő építésügyi ellenőr kíséretében. Fekete Zoltán elfehéredett arccal, felháborodottan magyarázott mellettük, de a tisztek kíméletlen szigorral intették le: a pincei gázszag és a túlhajszolt hálózat miatti lakossági bejelentést nem lehetett szőnyeg alá söpörni.
Lent a kisboltból Szilágyi Marika néni lépett ki a küszöbre, és miközben egy pult alól kikerült csomagot csúsztatott át a kapuban ácsorgó Ricsinek, halk, de vészjósló hangon elfojtott egy félmondatot:
– A Zoltán ma is úgy szaladgál körbe, mint aki mindent kézben tart, de most már a hatóság osztja a lapokat...
A hatósági csoportvezető a lépcső aljában megállva egy vastag, piros pecsétes papírt nyomott a közös képviselő kezébe. Az ultimátum kíméletlen volt: vagy elindítják az azonnali, csillagászati összeget felemésztő kényszerfelújítást, vagy negyvennyolc órán belül lakatlanná nyilvánítják az épületet. Balog Henrik szája szélén halvány, elégedett mosoly jelent meg, miközben Dániel zárjában végre csikordulva elfordult a kulcs.