A második emeleti zárlat

A fojtogató feszültséget nem a katasztrófavédelmisek határozott léptei, hanem a második emelet mélyéből felüvöltő, torzított gitárakkord törte meg. Radó Károly, azaz Karesz elérkezettnek látta az időt, hogy kiszabadítsa a benne szunnyadó rockistent. A kilencvenes évek elfeledett hőse nem törődött a hatósági ultimátummal; miután legördített fél üveg olcsó konyakot, teljes hangerőre tekerte a duplatornyos Marshall erősítőjét.
A bökkenő csupán az volt, hogy Karesz nem a saját, amúgy is plombálatlan villanyórájára kötötte a rendszert, hanem a falat megfúrva Sipos Bendi kriptobányász hálózatára csatlakozott rá. Amikor a nyolc, ezerrel pörgő videókártya mellé bummként rászabadult a kétszáz wattos csöves feszültség, a Vászoly utca 6. elaggott aludrótjai feladták a harcot.
A kapualjban lévő főkapcsoló hatalmas szikraeső kíséretében, füstölve adta meg magát. A lépcsőház egyetlen csattanással borult vaksötétbe. Erzsi néni sikolya visszhangzott a gangon, miközben Fekete Zoltán a sötétben hasra esett a saját iratrendezőjében. Köves Dezső bá a korlátnak támaszkodva csak annyit dünnyögött a homályban, hogy a háborúban legalább gyertya volt, majd csendben félreállt.
Néhány másodperc múlva mobiltelefonok vakító fénycsóvái szelték át a sűrű sötétséget. A dühös lakók – Dániel, Enci és a zseblámpájával vadul hadonászó Fekete úr – valóságos lincshangulatban indultak meg fel a második emeletre, Karesz ajtója felé, ahonnan az áramszünet beállta előtt még kirepült egy utolsó, fülsértő gerjedés.