A logfájl árnyékában

Dániel a sötét előszobában állva hallgatta, ahogy a záron át még átszűrődik Bordás professzor elfojtott morgása Tesla váltóáramáról és a fizika egyetemes igazságairól. A telefon kijelzője félelmetesen derengő fénnyel világította meg a csöpögő csap melletti felhalmozott mosatlant. Dániel hüvelykujja görcsösen lebegett a billentyűzet felett: a tegnap éjszakai logfájl-módosítás, amivel átcsoportosította a felújítási alap digitális tételeit, most egyetlen gombnyomásra lelepleződhetett.
Hogy csillapítsa a benne buzgó pánikot, résnyire kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. Odalent a földszinti postaládáknál éppen Fekete Zoltán, a ház szabálymániás ura és Székely Ricsi, a szuterén csomagtartó-kereskedője ütközött össze. Ricsi széles mosollyal ajánlgatott osztrák öblítőt a közös képviselőnek, míg Zoltán egy doboz piros filccel a kezében próbált tudomást sem venni a csábító levendulaillatról, inkább a hiányzó közös költségekről vezetett hosszas előadást.
Dániel nem bírta tovább a vizuális terrort, visszahúzódott, és remegő ujjal bepötyögte a választ a fenyegető üzenetre: „Mit akartok?”. A válasz azonnal megérkezett, rövidebben és fagyosabban, mint Bordás professzor számtanpéldái: „Helyreállítod a rendszert éjfélig, vagy Fekete úr nem öblítőt fog venni Ricsitől, hanem a te elbocsátó szép üzenetedet nyomtatja ki a ház hirdetőtáblájára.” Dániel a hűtőnek támaszkodott, és rájött, hogy a tegnap esti huszárvágása nem a szabadságba, hanem a lépcsőházi bürokrácia legmélyebb poklába vezette.