A lépcsőházi árnyékok hálója

Dániel alighogy felocsúdott a telefon kijelzőjén átvillanó névtelen fenyegetésből, halk ajtónyitódás nesze törte meg a másodiki folyosó feszült csendjét. Bálint lépett ki a lépcsőházba, kapkodó mozdulatokkal húzva maga után a kabátját. Arca sápadt volt, szemei alatt mély, fekete karikák sötétlettek a kialvatlanságtól. Amikor a lépcsőfordulóhoz ért, a korlátnál már ott állt Vincze Erzsébet.
Erzsi néni úgy csapott le a gyanútlanul haladó fiatalemberre, mint egy szürke árnyék.
– Bálintka, magát is a korai műszak viszi el? – kérdezte a nyugdíjas könyvelő hamisítatlan, mézesmázos hangján, miközben tekintete áthatóan fürkészte a férfi arcát. – Csak mert a doktor úr rendelője felől is furcsa zajokat hallottam az éjjel. Szabó doktor megint a kártyaadóságain rágódik, Lívia meg... tudja, a patikárius nővérke a tizenkettesből... megint lement hozzá egy egész táskányi dobozzal. Remélem, maga nem szorul azokra a bogyókra, amiket a hátuk mögött adnak adósságba.
Bálint torka kiszáradt, keze megállt a hideg vascorláton. Összerezzent, amikor megpillantotta Encit, aki a félig nyitott ajtórés mögül figyelte őket rettegve. Erzsi néni ajkán halvány, diadalmas mosoly suhant át: a ház láthatatlan hálóját ő szőtte, és pontosan tudta, kik azok a lakók, akik ártatlannak tűnő szomszédi pillantások mögé rejtik a pánikot. Dániel az ajtórésen át nézte a jelenetet, miközben érezte, ahogy az időnyomás és a bezártság fojtogató hurokként szorul mindannyiuk nyaka köré.