A kukucskáló mögött — más fényben

A vád szavai még ott visszhangoztak a nyirkos falak között, amikor Erzsi néni egyetlen halk lépéssel közelebb lépett a lépcsőfordulóban. A zseblámpa reszkető fénysugara nem Balog fagyos arcára pásztázott, hanem a falon futó gázcsövekre, ahol a sárga rézcsap meglazult csavarjai csillogtak.
– Tudja, ügyvéd úr, az öreg szemem már sok mindent kihagy, de a hallásom meglepően éles – törte meg a dermedt csendet az idős asszony, miközben ártalmatlanul igazgatta kötött kardigánját. – Tegnap este, miközben Bordás professzor megint a biztosítéktáblánál átkozta a Tesla-féle váltóáramot, én a kukucskálón át láttam magát. Nem a gázcsaphoz ment először. A postaládáknál állt meg, és egy vaskos, barna borítékot csúsztatott be. Ugye nem a katasztrófavédelem előzetes felszólítása volt az?
Enci tekintete azonnal Bálintra szegeződött, aki hátrahőkölt, szinte fizikai ütésként megélve a mondatot. Balog Henrik állkapcsa megfeszült, a hűvös, kimért elegancia mögött végre felparázslott a düh. Fekete Zoltán remegő ujjal jegyezte fel a kapott információt, miközben Lugosi Jenő teátrális, halvány mosolyra húzta a száját a szuterén homályában.
– Erzsi néni pletykái nem helyettesítik a hatósági végzést – sziszegte Balog, de a hangja már elveszítette korábbi, megingathatatlan tekintélyét.
– Nem pletyka az, fiam – nézett rá szomorú, mégis metsző tekintettel Erzsi néni. – A házban minden papírnak nyoma van. És én pontosan tudom, kinek a neve szerepel abban a borítékban.