A kijelző kékes fénye

Dániel vakon kotorászott a zsebében, miközben a második emeleti folyosón a dühös szomszédok Karesz ajtaját döngették. A sötétség fojtogató volt, a megolvadt műanyag bűze pedig már a tüdejét marta. Végül meglelte a telefonját, s amint a kijelző hideg, kékes fénye az arcába csapott, az értesítések között feltűnt egy ismeretlen számtól érkezett üzenet.
A képernyőn csak egyetlen sor állt: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel a rendszerben. Visszaút nincs.”
A fiú gyomra azonnal görcsbe rándult. A tegnapi kétségbeesett döntése – amellyel megpróbált kijátszani a céges adatbázist és végleg kitörni a mókuskerékből – eddig csupán egy távoli, absztrakt kockázatnak tűnt. Most viszont, a Vászoly utca 6. vaksötétbe borult folyosóján, nyers és megfogható fenyegetésként nehezedett rá. A szíve vadul kalapált, ujjai megdermedtek a hideg üveglapon.
A földszint felől kiabálás hallatszott, Fekete Zoltán a közös képviselői jogköreit hangoztatva igyekezett rendet tenni, miközben a Miri Csemege cégére alatt, a szuterén felől tompa fémes zörej hallatszott. Dániel a falnak támaszkodva hallgatózott, de a lépcsőházban kitört zűrzavarban képtelen volt eldönteni, hogy az üzenet küldője a házból figyeli-e a lépteit, vagy mérföldekkel odébb ül egy képernyő előtt.
A kijelző fénye kialudt, s a sötétségben Dániel pontosan tudta: a tegnapi titka nem maradt rejtve, és a ház áramkimaradásánál sokkal fojtogatóbb csapda zárult rá.