A kijelző hideg fénye — más fényben

A pincei feszültség visszhangja felmorajlott a lépcsőház fordulójában, de a második emeleti homályban várakozó Kelemen Dániel fülében mindez csak tompa morajlássá törpült. A zsebében meglóduló telefon éles rezgése mint egy elektromos áramütés járta át a gerincét.
Kihúzta a készüléket, és a kijelző hideg fénye megvilágította sápadt, verejtékező homlokát. Az ismeretlen számról érkezett üzenet rövid volt, mégis megfagyasztotta a levegőt: „A tegnap esti döntésednek ára van. A nyomok nem tűnnek el.” Dániel ujjai megremegtek a kijelző felett. A tegnap éjféli titkos lépése, amellyel végleg felégette maga mögött a hidakat, most hurokként fonódott a nyakára. Paranoiásan nézett körül a szűk folyosón, mintha a falak mögött rejtőző szemek minden rezdülését kísérnék.
Önkéntelenül visszalépett saját ajtaja felé, ujjai görcsösen szorultak a kulcscsomóra. Eközben a folyosó túlsó végén, a rendőr főtörzs ajtajánál határozott, nehéz kopogás törte meg a ház fojtogató csendjét, s a résnyire nyitott küszöb alól Etelka nehéz, összetéveszthetetlen parfümjének illata szivárgott ki a lépcsőházba.
Dániel azonban észre sem vette a szomszédban készülő drámát. Gyorsan bereteszelte mögött a zárat, a sötét előszobában állva hallgatta saját szaporodó szívverését, és újra meg újra átfutotta az ujjai közt izzó, fenyegető sorokat.