A képernyő vészjelzése

Egy emelettel feljebb, a kettes lakás félhomályos szobájában Kelemen Dániel éppen a harmadik hideg kávéját nyelte le. A csésze szélére száradt zaccot bámulta, miközben a tenyere úgy izzadt, mint egy érettségiző diáknak a tételek előtt. A tegnap éjszakai elhamarkodott döntése – amikor két pohár olcsó rozé után megnyomta a küldés gombot azon a névtelen lakossági bejelentésen – most ólomsúlyként nehezedett a gyomrára.
A dohányzóasztalon heverő telefonja hirtelen felzizzent a fa felületen. Dániel akkorát ugrott a kanapén, mintha a készülék hirtelen vipera alakját öltötte volna fel. Óvatosan, mintha bomba hatástalanítását végezné, a kijelző fölé hajolt. Egy ismeretlen számsorról érkezett az újabb rövid, vészjósló suttogás üzenetben: „A hatóságok már vették a jelzést. Biztos benne, Dániel, hogy jó helyre küldte azt a fájlt?”
A férfi torka teljesen kiszáradt. Sietve az ablakhoz osonva félrehúzta a sötétítőfüggöny szélét. Odakint a Vászoly utca a szokásos, lepusztult esti nyugalmában úszott, csupán a szuterén előtti autó csomagtartójában matatott valaki. Dániel kényszeresen törölte le a hideg izzadságot a homlokáról. Ha kiderül, hogy a tegnapi bejelentéssel a saját titkos digitális nyomait is felkavarta, abból nem sima közgyűlési vita lesz.
A telefon újra megrezzent a kezében. Ezúttal egy pár másodperces hangfájl érkezett. Dániel remegő hüvelykujjal nyomott rá a lejátszásra, és a hangszóróból egy gyanúsan ismerős, teátrális, szinte gúnyos suttogás csendült fel, ami kísértetiesen emlékeztetett a ház belső életét árgus szemekkel figyelő Várkonyi úr egyik színházi monológjára.