A katasztrófavédelem számlája

A bejárati ajtó előtt felhangzó nehéz léptek nem a digitális zsarolóhoz tartoztak, hanem két fluoreszkáló sárga mellényes, rohamsisakos katasztrófavédőhöz, akik úgy trappoltak végig a másodikon, mintha legalábbis katonai szakértők vizsgálnának egy kráter szélét. A szomszédos bérházból érkezett lakossági bejelentés megtette a hatását: az elöregedett elektromos hálózat gyanús sercegése és a pincei gázszag végre elindította a hatósági gépezetet.
Fekete Zoltán, a ház szabálymániás közös képviselője papucsban, verejtékező homlokkal vágtatott le a negyedikről, szorosan maga előtt tartva a társasházi SZMSZ kopott példányát, mint egyetlen pajzsot az államigazgatás ellen. A főellenőr azonban nem hatódott meg a paragrafusoktól. Szemöldökét felvonva bökött a folyosói elosztószekrényre, amelyből éppen halvány, kénes füstcsík kúszott elő.
– Uram – szólalt meg a hatósági ember olyan szigorral, amit csak a nyolcadik órás bürokraták tudnak megütni –, ez az épület nem hálózat, hanem egy időzített bomba. Két lehetőségük van. Vagy holnap reggelig elindítanak egy azonnali, csillagászati összegű kényszerfelújítást a megemelt alappal, vagy délután kettőkor rátesszük a lakatot a kapura, és a házat életveszélyessé nyilvánítva mindenkit kilakoltatunk.
A lépcsőfordulóban összegyűlt lakók közt éles morajlás hullámzott végig. Varga Nóra ijedten szorította magához a táskáját, Ida pedig reszketve karolta át Mirit. Dániel az ajtaját résnyire nyitva hallgatta a szörnyű ítéletet: a zsarolója mellett most maga a komplett hatóság is ráomlasztani készült a menedékét.