A kapualj éjszakai vendége — új hang

Erika és Enci hátráltak a rendelő sötétben úszó ajtajától, amint a zár kattanása végérvényesen elvágta a bentiekkel való kapcsolatot. A folyosó nyers sötétségében egymásra sem néztek; Enci tekintete önkéntelenül a saját táskájára tapadt, ahogy megdermedt a hideg huzatban. A barna boríték emléke, amit Bálint fiókjának mélyén pillantott meg délután, fojtogató gyanúként nehezedett a mellkasára, de a ház falai most újabb, idegen nyugtalanságtól remegtek.
A kapualj nehéz tölgyfa ajtaja csikorogva nyílt ki. Nem a lakók megszokott, komótos léptei visszhangoztak a kövön, hanem egy sietős, magas sarkú cipő ritmikus kopogása. Varga Nóra lépett be a félhomályba, zaklatottan igazgatva elegáns, sötét kabátját. Mögötte az utcán egy alacsony süllyesztésű, sötétített üvegű luxusautó motorja morajlott fel halkan, majd a fényszórók egyetlen villanással végigsöpörtek a kapualjon, mielőtt a jármű csikorgó gumikkal elindult volna a sötét utcasarkon túlra.
Nóra először nem vette észre a félemeleti árnyékban lapuló nőket. Lázas sietséggel szorított a mellkasához egy kisméretű, fekete bőr táskát, miközben krémszínű selyemblúzán a felső gomb kioldódott. Az arca kipirult volt, szemeiben pedig az a fajta elszánt rettegés bujkált, amit csak a lelepleződéstől való félelem szül. A második emelet felé sietett a lépcsőn, de a fordulóban egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta a biztosítéktábla felől szivárgó vékony füstcsíkot.
– Mit bámultok? – sziszegte halkan Nóra, amikor a sötétben végre kirajzolódtak Enciék körvonalai. A hangja remegett, de a megszokott hűvös távolságtartás mögé próbált bújni. Meg sem várva a választ, a saját ajtaja felé sietett, miközben a kulcsai csörögve hullottak a földre a remegő ujjaiból. Enci összefont karral figyelte a jelenetet; tudta, hogy ebben a házban ma éjjel mindenkinek van valami elrejtenivalója.