A kamatcsapda árnyéka

Bálint áttörte magát a sötét lépcsőházi csoportosuláson, ám a másodikon kénytelen volt megtorpanni. A harmadik emeletről lefelé botorkáló Molnár Mátéba botlott, aki a telefonja halvány képernyőjével próbált tájékozódni. A fiatal IT-s arca viaszfehér volt a feszültségtől: a vak sötétben hagyták abba a méregdrága parkettázást, és a lakáshitel lejáró törlesztőjének felszólítása még ott lapult a zsebében.
– Máté, lépj arrébb, le kell érnem a földszintre! – sziszegte Bálint, de a lépcsőforduló árnyékából ekkor emelkedett ki dr. Balog Henrik sziluettje.
Az ügyvéd nem használt lámpát, mintha a sötétség a természetes közege lett volna. Kimért, halk léptekkel lépett Máté mellé. A zakója belső zsebéből egy hajtogatott, hivatalos papírt húzott elő, amit a fiú arcába világító kijelző fényében lengetett meg.
– Molnár úr, a bank türelme lejárt, ahogy az önöké is – mondta Balog olyan nyugalommal, ami fagyosabb volt a lépcsőházi huzatnál. – Bianka odabent sír, igaz? A felújítás leállt, az áram elment, a kamatok pedig holnap újra emelkednek. Van nálam egy engedményezési szerződés. Ha most aláírja a lépcsőn, átvállalom a teljes tartozást, és hárommillió készpénzzel távozhatnak reggel.
Máté keze megremegett. A csapda bezárult: ha nem írja alá, a végrehajtó visz mindent, ha aláírja, földönfutóvá válnak Biankával. Bálint látta a fiú szemében a rettegést, de nem avatkozhatott be; a földszinti orvosi rendelő ajtaja alatt derengő halvány fény emlékeztette, hogy a saját hálójából sincs kiút.