A hetvenkét órás ultimátum

Bordás professzor kirohanása végigvisszhangzott a nyitott belső udvaron, de a lent tartózkodó egyenruhások meg sem rezdültek. A katasztrófavédelem tisztje hideg kimértséggel csapta össze az írótábláját, majd egyenest a lépcső alján fehéredő arccal álló Fekete Zoltán felé lépett.
– Közös képviselő úr? – emelte fel a hangját a tiszt, miközben a lakók feszülten hajoltak ki a korlátok felett. – A pincei gázszivárgás és a főelosztó életveszélyes állapota miatt hivatalos ultimátumot fogalmaztunk meg. Hetvenkét órát kapnak. Ha a rendkívüli közgyűlésen nem szavazzák meg az azonnali kényszerfelújítási alapot, az épületet lakatlanná nyilvánítjuk, és elrendeljük a kiürítést.
Fekete Zoltán szájából kifogyott a levegő. A szabályzatok mögé búvó közös képviselő megbénult a felelősség súlya alatt: ekkora összeget a kispénzű lakók képtelenek lennének napok alatt előteremteni. A folyosókon néma döbbenet ült el, amit csak egy elegáns cipő kopogása tört meg.
Dr. Balog Henrik lépett elő a földszinti árnyékból. A kényszerárverező ügyvéd jéghideg mosollyal simította meg az öltönyét, tekintete végigsöpört a rémült szomszédokon.
– Ne essünk pánikba, Zoltán – szólalt meg halk, de a lépcsőházban tisztán csengő hangon. – Egy általam képviselt befektetői csoport készen áll azonnal előlegezni a teljes összeget. Csupán a lakásokra bejegyzendő jelzálogjog az ára.
Fent a második emeleten Bálint érezte, ahogy szorul a hurok a nyaka körül: Balog sakklépése nemcsak a házat, de az ő gondosan elrejtett titkait is végleg a csőd szélére sodorta.