A hátsó udvar árnyai

Az ellenőrök távozása után a lépcsőházban bent rekedt a megfojtott pánik. A lakók lassan elhúzódtak a korláttól, de a második emeleten hirtelen felcsattant a kapualj felől nyíló ajtó. Varga Nóra sietős, kopogós léptekkel vágott át a folyosón, táskáját görcsösen a mellkasához szorítva.
Nem a főbejárat felől érkezett. A szűk belső udvar felől jött, ahol a sötét kapualjban még halkan durogott egy idegen, sötétített üveges luxusautó motorja, mielőtt az utcasarkon befordulva eltűnt volna az éjszakában. Nóra arca sápadt volt, haja kócos, szemeiben pedig olyan kétségbeesett riadalom ülte meg a helyét, ami teljesen idegen volt tőle. Amikor a lakása ajtajához ért, elvétette a kulcslyukat, és remegő kezéből egy apró, aranyozott névjegykártyatartó hullott a kőpadlóra.
A kártyatartó éppen Kerekes Lívia lábánál állt meg, aki még mindig a sötét sarokban lapult. Lívia lepillantott az ékszerdoboznak tűnő tárgyra, de mielőtt felvehette volna, Nóra egyetlen ragadozószerű, villámgyors mozdulattal csapott le rá. Egyetlen szót sem szólt, csupán egy pillanatra fúródott a tekintete az ápolónőébe – egy olyan vad, fenyegető pillantással, ami leállította Lívia lélegzetét is. Nóra besietett, majd magára zárta az ajtót.
Lívia önkéntelenül összerezzent, és még mélyebbre süllyesztette a kezét a zsebében lapuló nyugtatófiola köré. A fölöttük lévő emeleten halk retesz kattant: Erzsi néni a kémlelőnyílás mögül figyelte Nóra gyanús rohanását. A negyvennyolc órás ultimátum ketyegése közben a ház újabb titka kezdett felszínre szivárogni.