A határidő hideg árnyéka

Bálint elhátrált a lezárt rendelőajtótól, és a kőkorlátba kapaszkodva indult meg felfelé a lépcsőforduló irányába. Mielőtt azonban elérte volna az első emeletet, nehéz, kimért léptek kopogása törte meg a lépcsőház nyomasztó csendjét. Dr. Balog Henrik ereszkedett le a felső szint felől, élre vasalt öltönyében és jéghideg eleganciájával, mintha tudomást sem venne a házban uralkodó félhomályról.
Az ügyvéd tekintete átlépett Fekete Zoltán létráján, majd egyenesen a másodikon álló Varga Nórára és a felette figyelő Molnár Mátéra szegeződött. Nóra sápadtan húzódott vissza a fal tövébe; az elszabadult törlesztőrészletek és a kényszerkiürítéssel fenyegető levelek súlya ott lebegett az egész lépcsőház felett.
– Úgy látom, Fekete úr, a bürokratikus rendteremtés nem várhat – szólalt meg Balog Henrik halk, kimért hangon, miközben felnyitotta a karja alatt lévő keményfedeles bőrmappát. – De a pénzügyi kötelezettségek sem állnak meg. A harmadik emeleti lakáshitel-elmaradás végső türelmi ideje holnap reggel kilenckor lejár. Ha az összeg nem érkezik meg, az ingatlancég megkezdi a felértékelést és a végrehajtást.
Bálint a korlátnak feszülve figyelte a férfit. Tudta, hogy Balog Henrik nem véletlenül időzítette a bejelentést erre a kiszolgáltatott pillanatra. Odalentről, a szuterén nyirkos homályából Lugosi Jenő halk, torz dudorászása hallatszott fel, de a lakók közül senki sem figyelt az alagsori öregre – mindannyian a kényszerárverező szorításában dermedtek meg.