A harmadik emeleti árnyak

Máté gépiesen indult el fölfelé a lépcsőn, miközben a feje felett a harmadik emeleti korlát baljósan derengeni kezdett. Erzsi néni szavai úgy nehezedtek a mellkasára, mint egy elhibázott lakáshitel lejárati értesítője.
A másodiki fordulóban majdnem felöklelte Dr. Szabó Andrást, aki éppen egy szál elnyűtt köpenyben, éles szitkozódások kíséretében próbált meggyújtani egy elnyomott cigarettacsikket. Az orvos arca a folyosói faliégő gyenge fényében leginkább egy feldühödött krumplira hasonlított.
– Vigyázzon már, Máté! – horkantott a doki, és fenyegetően meglóbált egy recepttömböt. – A hatóságok meg a házirend-mániások már így is a nyakamon ülnek, most még maga is eltapos?
– Elnézést, doktor úr, csak Biankához sietek – lihegte Máté, és próbált átpréselődni a szűk átjáróban, de a szinten hirtelen kinyílt Bezeredi Melinda ajtaja is.
Melinda mérgesen méregette őket a küszöbről, karját összefonva, mintha a folyosó az ő személyes fennhatósága alá tartozna.
– Remélem, nem a falat rugdossa, Máté! Zoltán ma is körbejárt a házban, és mindent felír! – csattant fel Melinda. – Ha még egy papírfecnit meglátok a lépcsőn, ráhívom a hatóságot magukra!
Máté szótlanul intett, és felrohant a harmadikra. A saját ajtójuk félig nyitva állt, a friss festék szaga keveredett a szuterénből felkúszó dohos párával. Bianka a szoba közepén állt, kezében egy még nedves ecsettel, de a szemében olyan dermedt riadalom ült, ami megerősítette Erzsi néni minden szavát.