A hálózat utolsó akkordja

A sárga cédula még szinte meg sem száradt Karesz ajtaján, amikor a gyanús gázfelhő mellé újabb érzékszervi sokk társult: a falak mögül hirtelen felbőgött egy torzított gitárszóló, ami leginkább egy láncfűrész és egy kétségbeesett macska násztáncára emlékeztetett. Karesz, a lakásában uralkodó félhomályt és a józan észt alkoholos ködben ignorálva, úgy döntött, elérkezett az idő a nagy visszatérésre. A legendás Marshall erősítőket – melyeket korábban egy rafinált hosszabbítóval Sipos Bendi kriptobányász hálózatára kötött át, mondván, „a művészet ingyen van” – maximumra tekerte.
A fizika és a magyar elektromos hálózat törvényei azonban nem osztoztak a bukott rockzenész nosztalgiájában. Amikor Karesz belecsapott az első, teátrális akkordba, a ház villanyóraszekrényéből egy tűzijátéknak is beillő, kékes villanás kíséretében fémes csattanás hallatszott. A túlterhelt hálózat azonnal feladta a harcot: a lakók telefonjainak kijelzői pislákolva sötétültek el, a lépcsőházban pedig az utolsó pislákoló fényforrás is kimúlt. Totális, koromsötét blackout állt be, amit csak a megolvadt műanyag jellegzetes bűze fűszerezett.
– Ez már terrorizmus! – ordította Dániel a sötétben, miközben Enci és Gábor kíséretében dühösen dörömbölni kezdett Karesz ajtaján. A lincshangulatot csak Erzsi néni hidegvére törte meg, aki a korlátba kapaszkodva odasúgta a tanácstalan Tormai főtörzs fülébe: – Zoltánka, maga ne Etelkát keresse a sötétben, inkább figyeljen oda, mit mesélek a drága felesége múltjáról... hacsak nem akarja, hogy Király Aladár elintézze a mi jó Ricsinket.
Fekete úr elemlámpája eközben végleg felmondta a szolgálatot, így a közös képviselő a sötétben, a tűzvédelmi szabályzatot mormolva, vakon próbált utat törni a dühöngő tömegen át.