A hálózat hurokja

Bálint a korlátnak feszülve lépkedett felfelé a félhomályos lépcsőházban, amikor a második emeleti fordulóban hirtelen útját állta egy törékeny, de parancsoló árnyék. Vincze Erzsébet nem véletlenül időzített így: pontosan tudta, mikor ér fel a férfi a rendelőből felszivárgó gázszag és a folyosót elárasztó zsályafüst metszéspontjára. Fekete Zoltán ma is körbejárt a házban a szokásos ellenőrző körútján, de az igazi hatalmat nem a közös képviselő gyakorolta ezen a gangon.
– Lassabban, Bálint! – sziszegte Erzsi néni, és elé tartotta a jól ismert, gyűrött barna borítékot. A papír sarka megnyúlt, látszott, hogy már sok kézen átment. – Ne forgasd a szemed. Ha a hétvégéig nem teljesíted, amit kértem, ez a boríték még ma este Enci kezébe kerül.
Bálint torka kiszáradt, ökle feszülten szorult a vaskorlátra, ahogy az imént odébbstoppoló Dániel sietős lépteinek visszhangja elhalt a folyosó végén. – Nem fenyegethetsz örökké, Erzsi néni. Túl messzire mész.
– Dehogynem tehetem – mosolyodott el hűvösen az öregasszony, szúrós tekintetével méregetve a férfit. – Erika és az a csecsemő nem maradhattak volna titokban, ha én nem fedezlek. Enci szociális gondozóként pontosan tudja, mit jelent a csalás és a hazugság. Ha megtudja a teljes igazságot a gyerekről, az elhallgatott pénzekről meg az én hálózatomról, nemcsak elhagy, de tönkre is tesz. Ezt akarod?
A nő közelebb lépett, a boríték éles sarka szinte Bálint mellkasának feszült. A folyosó túloldalán egy zár kattant, jelezve, hogy ebben a házban minden falnak füle van, és az idő gyorsabban fogy, mint gondolta.