A hallgatás súlya és a figyelő szemek

Balog Henrik távozása után Fekete Zoltán még sokáig állt a villanyórák előtt, az ügyvéd szavai visszhangoztak a fejében. A felújítási alap megemelése logikus lépésnek tűnt, a ház rendjéhez tényleg szükség volt rá – gondolta, miközben nem érzékelte a szavak mögött meghúzódó hideg számítást. Fekete magányos reménye egy erős szövetségesre elhomályosította az ítélőképességét. A szuterénből továbbra is szűrődött fel Lugosi Jenő operaáriája, mintha az egész ház feszültsége a falak közé szorult volna.
A gangon Kelemen Dániel sietett kifelé, a telefonját markolászva. Arcán az elmúlt éjszaka nyomai ültek, szemei fáradtan, mégis rettegve cikáztak. Egy zsaroló üzenet nyomasztotta, melynek súlya alatt a levegő is nehézzé vált körülötte. Épp a kapu felé tartott, amikor egy árnyék mozdult meg az első emeleti ajtó mellett. Erzsi néni, a szokásosnál is éberebben, mintha az egész ház szemévé vált volna, kilépett a lakásából, kezében egy cetlivel.
– Jaj, Dánielkém, magának is ébren kell ilyen korán? – szólította meg a szokásos, édeskés hangján, ami mögött mindig ott rejlett a kérlelhetetlen kíváncsiság. – Hallottam ám, hogy tegnap este… hát, mondhatni, zajlott az élet a házban. Nem is akármilyen bejelentés érkezett a közös képviselőhöz. Tudja, a tegnapi. Az, amit… na, hagyjuk is. De maga csak óvatosan, mert a falaknak is füle van.
Dániel megdermedt. A „tegnap esti titok” reaktiválódott, és Erzsi néni szavai egyenesen belefúródtak a már amúgy is zaklatott lelkébe. Alig bírt megszólalni, csak bólintott, és igyekezett minél előbb elmenekülni a figyelő tekintet elől.
Eközben a földszinten, a bezárt „Miri Csemege” előtt Bezeredi Melinda állt mozdulatlanul, kezében egy régi, megfakult fényképpel. Marika, aki éppen a bolt ajtaja előtt söprögetett, kérlelhetetlenül faggatta.
– Na, csak nem a régi emlékek jönnek elő, Melinda? Azt a tegnapi dolgot még mindig nem mondtad el, és ez a kép… ez mégis honnan? Miért nézel úgy, mintha kísérteteket látnál? – Marika hangjában a félelem és a kíváncsiság keveredett. Melinda képtelen volt megszólalni, a félelemtől elszorult a torkában minden szó. A tegnap este súlya összenyomta, és a fénykép, amit szorongatott, mintha egyenesen a lelkébe látott volna. A ház feszült, a lakók figyeltek, és a titkok a falak közé szorulva várták a napvilágot.