A főbiztosíték reccsenése

A hirtelen beálló, fojtogató sötétség szinte azonnal elnyelte a lépcsőház halk morajlását. Lent a biztosítéktábla felől éles, csattanó hang hallatszott, amit egy tompa, sistergő zúgás követett, majd Lugosi Jenő recsegő operaáriája egy utolsó, elhaló sikollyal végleg elhallgatott. A folyosók lámpái kialudtak, s a lépcsőfordulókba hideg, égett műanyagszag kúszott fel a pincéből.
Fekete Zoltán a második emeleten dermedt meg, kezében a még fel nem ragasztott sárga cetlivel. Bár ma is szigorúan körbejárt a házban, hogy fenntartsa a fegyelmet, ez a váratlan műszaki hiba most őt is megrémítette. Tibor bá, az első emeleti villanyszerelő szinte azonnal rontott ki a lakásából, kezében egy kopott fém zseblámpával, aminek sárgás fénye ijesztő árnyékokat vetett a falra. „A főbiztosíték égett le! Túlterhelés, mondtam már, hogy nem bírja a hálózat!” – morogta az öreg, miközben gyanakvya nézett a felsőbb szintek felé.
A sötét folyosón egymás után nyíltak az ajtók. Székely Ricsi, aki épp a csomagtartójából felhozott csempészett osztrák kávésdobozokkal egyensúlyozott a karján, barátságosan próbálta elütni a feszültséget: „Tibor bá, ha kell egy kis segítség a sötétben, nálam van szerszám! Meg egy kis prémium csoki a megviselt idegekre.” De senki sem nevetett. Dr. Bordás András reszkető kézzel kapaszkodott a korlátba. „R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kellene! Ha Nikola Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, most meg lennénk lőve!” – suttogta zaklatottan. Melinda a sarokban szinte láthatatlanná zsugorodott, a zsebébe süllyesztett fénykép sarkát szorítva, miközben a lakók néma, gyanakvó tekintettel méregették egymást a vibráló zseblámpafényben.