A feszültség küszöbén

A második emeleti ajtó gyanúsan hallgatott. Dániel ököllel dörömbölt a kopott fafurnéron, amibe a rázkódástól belezörögtek a laza pántok. Szabó Gábor mellette lihegett, a tenyerével támaszkodott a hideg falnak; az arca szürke volt a sötétben, de a dühe nem lankadt.
„Karesz! Gyere ki, vagy rád törjük!” – üvöltötte Dániel, és a hangja végigvisszhangzott a szűk lépcsőházban.
Lentről, a szuterén homályából Lugosi Jenő reszkető, kásás hangja csapódott fel: „A sötétség... elnyelt mindent! Megállt az élet!” Jenő a nyitott ajtajában állt, kezében egy olcsó borosüveggel, amit görcsösen szorított. Pár lépéssel feljebb Székely Ricsi kucorgott a lépcsőfokon. A csempész teljesen megtört; a csomagtartóból árult prémium öblítők és osztrák csokik illata helyett most csak az égő műanyag fojtogató szaga terjengett körülötte, miközben rettegve nézte a magasból leáramló gyűlöletet.
Ekkor Karesz ajtaja hirtelen kilendült. A részeg rockzenész csapzott hajjal, elnyűtt bőrmellényben állt a küszöbön, kezében egy gyenge fényű elemlámpával.
„Mi a fene van veletek? Bendi gépei csapták le a rendszert, ne rám kenjétek!” – horkant fel Karesz, de a hangja megbicsaklott.
Erzsi néni az első emeleti ajtórésen keresztül sivított fel: „Hazudik! Ég a kapcsolószekrény! Mindannyiunkat veszélybe sodort!”
A tömeg nem hátrált; Dániel egyenesen Karesz mellkasának szegezte a mutatóujját, miközben az égő kábelek szaga elárasztotta a folyosót.