A fenyegetés hálójában

Székely Ricsi összeráncolt homlokkal, de tehetetlenül nézte Fekete úr távolodó alakját. A sárga cédula élesen elütött a sötét kartondobozoktól. A szuterénből kihúzott, poros kocsin lévő tucatnyi flakonnyi öblítő és kávé sorsa megpecsételődött. Ricsi egy halk „persze, persze” mormogással nekilátott, hogy a legfelső dobozt félrehúzza, mozdulatai kapkodóak és remegőek voltak. Félelem suhant át rajta, nem csak a közös képviselő szigorától, hanem attól a titoktól, amit a tegnap esti fuvallat még mindig a levegőben tartott.
Fent, a rendelő előtt Erika szorosan magához ölelte a síró csecsemőt, dacolva Bálint elkeseredett pillantásaival. A nő ajkai vékony vonallá húzódtak, elszántság és fáradtság ült az arcán. Nem akarta, hogy Bálint megérintse. A kisfiú panaszos hangja visszhangzott a feszült lépcsőházban. Bálint tehetetlenül hátrált, tekintete Balog Henrikre siklott, aki a korlátnál állt, mozdulatlanul. Az ügyvéd tekintetében nem volt érzelem, csupán hideg, számító figyelem. Bálint érezte, hogy Balog minden konfliktusban, minden gyengeségben a saját lakáshitel-csapdáinak mozgatórugóját látja.
Dániel a kijelzőre pillantott. Az új üzenet egy ismeretlen számról érkezett, egyetlen mondat: „Tudjuk, hol laksz.” A digitális fenyegetés élesebben vágott, mint Fekete Zoltán hangja. A folyosón, a postaládák felől halk zörgés hallatszott, Szilágyi Marika éppen a napi postát rakta be, feszülten figyelve a rendelő előtti jelenetet. A tegnap esti titok reaktiválódott, és mindenki sejtette, hogy Balog Henriknek szerepe lehetett benne, akár közvetetten is. Toemai főtörzs türelmetlen, mély sóhaja jelezte, hogy a rendőri jelenlét sem enyhítette a házban uralkodó fojtogató légkört.