A felhőben maradt nyomok

A másodikon, a félhomályos ajtó mögött Kelemen Dániel tenyere jéghideggé vált. A lépcsőházból felhallatszó fémcsikordulás és Tormai főtörzs dörgő hangja kirántotta a bénultságból. A zsebében megrázkódott a telefonja – a kijelző éles, kékes fénye bevilágította szorongástól eltorzult arcát. Anélkül, hogy feloldotta volna a képernyőzárat, látta a névtelen számról érkező üzenetet: „Tudom, mit tettél tegnap éjjel. A mentés még a felhőben van.”
Dániel torkában gombóc formálódott. Megremegett a keze, ahogy kényszeresen végigsimított az ajtó belső reteszén, mintha a fizikai akadály megvédhetné a digitális fenyegetéstől. Tegnap este hozott egy elhamarkodott, kétségbeesett döntést, hogy kitörjön a lefojtott életéből, de a hálózati nyomok visszamutattak rá. A sötétség most nem védelmet, hanem csapdát jelentett: áram nélkül a routere elhallgatott, a telefon akkumulátora pedig gyorsan merült.
A folyosó felől halk léptek zajlottak. Székely Ricsi lépett ki a lépcsőfordulóból, kezében egy apró, elemes kulcstartó-lámpával, aminek a fénye imbolygó árnyékot rajzolt a falra.
– Veled minden oké, Dani? – kérdezte Ricsi meglepően szelíd hangon, félretéve a megszokott laza stílusát. – Lent a főtörzs épp Fekete urat faggatja, teljesen elszabadult a pokol.
Dániel gyorsan a zsebébe süllyesztette a telefont, mintha az égetné a kezét.
– Semmi... csak a biztosítékok – hazudta szaporán, de a szemeiben ülő riadalom elárulta. Tudta, ha a hatóság átfésüli a házat, az ő tegnapi nyomai lesznek az elsők, amik a felszínre kerülnek.