A félemeleti hívás

Bálint kirántotta a karját az idős asszony markából, és a korlátot megragadva botladozott lefelé a homályos lépcsőfokokon. A mellkasát szorító fojtogató érzés nem tágított; a barna boríték képe beégve maradt a szemhéja mögé. A félemeleti beugró sötétjében végre megállt, és a hideg vakolathoz nyomta a homlokát, miközben a zsebében rezegni kezdett a telefonja.
A kijelző halvány kék fénye megvilágította az arcát: Erika neve villogott a képernyőn. Megremegő ujjakkal fogadta a hívást, és a füléhez szorította a készüléket.
– Bálint, hol vagy? – hallatszott Erika suttogó, zaklatott hangja a vonal túlsó végéről. A háttérből a csecsemő halk, éhes nyöszörgése szűrődött ki. – Dr. Szabó teljesen kifordult magából. Azt mondja, Balog ügyvéd úr behajtói bármelyik pillanatban megérkezhetnek a rendelőhöz, és ő nem kockáztat tovább értünk. Ha nem hozol azonnal pénzt, kirak minket az utcára.
– Öt percet kérj tőle, hallod? Csak öt percet! – préselte ki magából Bálint fojtott hangon, miközben gyanakvóan pillantott fel a lépcsőház sötétjébe. Tudta, ha Enci akár egyetlen lépést is tesz lefelé a második emeletről, vagy ha Erzsi néni beváltja a fenyegetését, a felépített élete kártyavárként omlik össze.
– Nincs öt percünk, Bálint – vágott közbe Erika, s a hangjában megjelent az a fajta elkeseredettség, amitől Bálint gyomra görcsbe rándult. – A gyereknek tápszer kell, nekem meg garancia arra, hogy nem dobsz el minket a céges karriered és a nyugodt lakásod kedvéért. Ha most nem jössz le, én magam megyek fel Encivel beszélni.
A hívás megszakadt. Bálint döbbenten bámulta a fekete képernyőt, de mielőtt megmozdulhatott volna, egy árnyék lépett ki a felette lévő forduló bizonytalan körvonalaiból. Dr. Balog Henrik állt ott, kifogástalan öltönyben, mint aki a sötétben is tökéletesen tájékozódik.
– Úgy tűnik, Bálint úr, a prioritások hirtelen összecsaptak a feje felett – jegyezte meg Henrik halk, élces tónusban.