A barna boríték árnyéka — más fényben

Bálint gyors léptekkel igyekezett elhagyni a félig sötétbe borult lépcsőházat, miután tanúja volt Enci és az ismeretlen férfi feszült találkozójának. Az első emeleti homályos beugróban azonban egy alacsony, bütykös kéz váratlanul megragadta a kabátja ujját. Erzsi néni lépett elő a saját ajtajának árnyékából, mintha órák óta pontosan erre a pillanatra várt volna.
– Nem olyan sietős, fiam – suttogta az idős asszony, hangjában száraz, fojtott határozottsággal. Otthonkája mély zsebéből egy vastag, megfakult barna borítékot húzott elő, de nem adta át. Csak végighúzta a hüvelykujját a lezárt szélén, miközben tekintete a fiatalember arcára szegeződött. – A sötétben gyorsabban terjed a pletyka, mint az áram. Ha nem rendezed felém a tartozást, vagy ha nem teszed meg, amit a bejelentés kapcsán kértem, Enci még ma éjjel megtud mindent. Erikáról is... meg a kislányról is.
Bálint torka teljesen megszorult. A folyosó távoli végéből Radó Karesz szitkozódása szűrődött ki, aki a sötétben felborított egy virágcserepet, de Erzsi néni még csak oda sem nézett.
– Ebben a házban minden mindennel összefügg, Bálint – tette hozzá részvétlenül, és a borítékot visszacsúsztatta a zsebébe. – Nincs sok időd. Vagy lépsz, vagy én intézem el a dolgot.