A dühös tömeg Karesz ajtajánál

A dühös tömeg Karesz ajtajához ért. Szabó Gábor, egy erőteljes, frusztrált rúgással próbálta megnyitni a zárt ajtót, ami csak egy tompa, üreges puffanással válaszolt. Dániel csatlakozott hozzá, kiabálva Karesz nevét, hangja kísértetiesen visszhangzott a koromsötét folyosón. Enci, akinek arcát telefonja gyenge fénye világította meg, közelebb nyomult az élre, feszült tekintetét Karesz lakásának ajtajára szegezve. Bálint próbált a háttérben maradni, Erika a karjaiban tartotta a csecsemőt, és a félelemtől remegett. A vaksötétben, a sikolyok és a dühös kiáltások közepette, a ház falai mintha maguk is rezonáltak volna a kollektív feszültséggel. A levegő sűrű volt a láthatatlan porban, a széteső vakolat és az emberi indulatok fojtogató keverékében.
Erzsi néni, a sötétben is élesen látó szemével, Dr. Szabó felé fordult. A doktor a lépcsőfordulóban gubbasztott, reszketve, egyre inkább befelé fordulva a saját rettegésébe. „Na, Szabókám,” – suttogta az öregasszony, hangja alig hallatszott a kiáltozásban, de annál dermesztőbben hatott. – „Most van ám a nagy alkalom… A katasztrófa. Senki sem fogja észrevenni, ha egy papír eltűnik. Vagy egy recept. Vagy egy igazság…” A szavak, mint parazsak, égették a doktor fülét. Tudta, mire céloz Erzsi néni: a tegnap esti titokra, Bálint gyermekére, és Erika helyzetére, amiről az imént fenyegette Bálintot.
Bálint, aki Erika mögött állt, hirtelen egy hideg érintést érzett a karján. Enci volt az. Arcán nem csupán félelem, hanem egyfajta gyanakvó harag tükröződött, ami még erősebb volt a fel-felvillanó zseblámpák fényében. „Mi a fene van itt, Bálint?” – kérdezte rekedten, szeme megállapodott Erikán és a babán. A tegnap esti titok, ami eddig csak sejthető volt a közöttük lévő feszültségben, most a teljes káoszban újra aktiválódott, mint egy időzített bomba. Bálint nem tudott mit mondani, csak tehetetlenül nézett rá, miközben a tömeg dübörgött Karesz ajtaja előtt.
A ház, mintha élő entitás lenne, válaszolt a lakók dübörgésére. A falak recsegtek, a régi vezetékek sziszegtek, mintha az épület maga is tiltakozna a rajta átfutó erőszak ellen. A kollektív düh, a félelem és a titkok szinte sűrű masszává váltak a sötétben. A katasztrófavédők hangja, akik a földszinten még az áramszünet okát keresték, most már elveszett a lakók elégedetlen, ordító kórusában. Dr. Bordás András, aki valahol a lépcsőházban matatott egy zseblámpával, felmordult: „Amatőrök! Ezért van szükség váltóáramra! R=U/I, emberek! R=U/I!” – de senki sem figyelt rá.
Székely Ricsi, a szuterénből felosonva, egy sörösládával a kezében, megpróbált megnyugtatóan mosolyogni a dühös arcokra, de a feszültség most erősebb volt, mint bármilyen csempészett prémium kávé vagy öblítő. A ház ritka, intelligens pillanatai most abban mutatkoztak meg, hogy a kollektív elkeseredés és düh egyetlen, félelmetes, irányíthatatlan erővé kovácsolta össze a lakókat.