A Boríték Árnyéka — új hang

A hatóság emberei távoztak, de a kapualjban maradt feszültség sűrűbb volt, mint valaha. Székely Ricsi dühösen dobálta a csempészárut a szuterénben. Dr. Balog Henrik szája halvány mosolyra húzódott, Fekete Zoltán kétségbeesetten sandított felé. Dániel telefonján felvillanó üzenetek a saját egzisztenciális válságának árnyékai voltak.
Ekkor, mintha a padló alól nőtt volna ki, megjelent Vincze Erzsébet, Erzsi néni. Céltudatos léptekkel jött ki lakásából, tekintetében a mindenttudás ravasz fénye. Egyenesen Bálint felé vette az irányt, aki éppen Enci ideges pillantása elől próbált elhúzódni. A barna boríték, melyet Enci még mindig a kezében szorongatott, szinte vibrált a feszült csendben.
„Na, Bálintkám, látom, nagy nap a mai,” kezdte Erzsi néni, a hangja mézbe mártott penge volt. „A ház recseg-ropog, pont mint egyes titkok, ugye?” Szemével Enci kezében lévő borítékra pislogott, majd Bálint arcára vágott. „Mert ugye, ha nem vigyázol, a kis csemetéd meg Erika, könnyen kiderülhet Enci előtt. És akkor a barna boríték tartalma már senkit nem fog érdekelni.” Erzsi néni élvezte a hatást. „Azt meg ugye nem akarjuk, hogy Enci megtudja, hogy a gyermek Dr. Szabó rendelőjében húzta meg magát, amíg te a titkaidat rejtegetted. Vagy tévednék?”
Bálint keze ökölbe szorult, de nem mert megszólalni. Erzsi néni arca, mint egy nagymama, cseppet sem változott, de a szemeiben ott táncolt a ravasz győzelem. „Szóval, holnap délelőtt tíz. Pontosan. Tudod, merre van az a bizonyos kapu. Ne késs, Bálintkám. Az óra ketyeg, és nem csak a ház számára. A te titkaidnak is.” Azzal sarkon fordult, és elégedett léptekkel visszaindult lakása felé, magára hagyva Bálintot, Enci döbbent tekintetét, és a házat, amely most már morálisan is a kilakoltatás szélén állt. A tegnap esti titok, úgy tűnt, ma éjszaka már nem marad titok.