A boríték árnyéka — folytatás

Bálint szeme elől mintha lassan eltűnt volna a külvilág. A hatósági verdikt súlyosabban telepedett rá, mint a légiós múlt árnyai. Az „életveszélyes” szó a fülében visszhangzott, de nem az épület állapota, hanem az ő saját, ingatag élete miatt rettegett igazán. A folyosóról még mindig szűrődtek a dühös hangok, Erika és Kelemen-Dániel vitáját alig fedte el Molnár Máté hangos morgolódása. Mindenki a másikat figyelte, mindenki a felelőst kereste, és a levegőben érezhető volt, hogy hamarosan a szavakból tettek lesznek.
Ahogy Bálint a lépcsőház felé vette az irányt, elhaladt a félig nyitott ajtók előtt, melyek mögül feszült tekintetek szegeződtek rá. A ház most egyetlen nagy, sebekkel borított test volt, és mindenki a saját túléléséért küzdött. A bejárat felől hallatszott a katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság embereinek távoli zaja, akik Fekete úr verejtékező magyarázkodása közepette még mindig a jegyzőkönyvet finomították. Bálint érezte, ahogy a fenyegető lakatlanítás réme lassan beszivárog a falakba, eltorzítva a maradék reményt is.
Ekkor egy halk, de határozott hang állította meg a lépcsőfordulóban. Erzsi néni, kezében egy gondosan összehajtogatott, barna borítékkal, mintha csak rá várt volna. Tekintete, bár látszólag kedélyes volt, fagyos és kérlelhetetlen ígéretet hordozott. „No, Bálint fiam, csak nem azt hiszi, hogy a ház végzete elfeledteti a mi kis megbeszélésünket?” – szólalt meg, a borítékra pillantva. „A tegnap esti titok, Erika és a kicsi… Enci pedig annyira megértő, de ha mindent megtud, nem tudom, mi lesz.” A szavai súlyosabban nehezedtek Bálintra, mint az egész házat fenyegető ultimátum.
Az öregasszony nem várt választ, csak mélyen a szemébe nézett. „Most nem lehet hibázni. Nem lehetnek titkok a levegőben, amelyekről valaki nem tud, ugye?” – tette hozzá, majd a borítékot a melléhez szorítva, lassan megfordult, és eltűnt a lakása ajtajában. Bálint mozdulatlanul állt, a nyomás elviselhetetlenné vált. Nem csak a ház jövője forgott kockán, hanem az ő, és Enci közös élete is. Közben a földszintről Székely Ricsi hangos, de megnyugtató szavai hallatszottak, ahogy a Miri Csemege előtt gyűlő sorban valakinek magyarázta, hogy „holnap bejön a „külföldi” kávé, féláron lesz, mint mindig” – mintha a mindennapi élet apró paktumai próbálnák enyhíteni a fenyegető katasztrófát. Bálintnak döntenie kellett, és gyorsan.