XIV/5. A vésett ezüst iránytű — A belső zseb és a megkésett gyanú

A sötétkék kabátos úr egy pillanatra megtorpant, ujjai megfeszültek a kabátzseb mélyén. A szalonban uralkodó feszült csendet csak a kerekek ütemes kattogása törte meg, amely most, ahogy a szerelvény lassított, kissé mélyebbé és ritkábbá vált.
– Ez csupán véletlen egybeesés, Monsieur Vaneau – mondta a férfi, miközben igyekezett megőrizni a hangja hűvösségét, bár a homlokán apró izzadságcseppek csillantak meg a fali lámpák sárgás fényében. – Az ember természetes módon következtet bizonyos tárgyak jelenlétére egy ilyen... kellemetlen incidens során.
– A természetes következtetés valóban lenyűgöző emberi képesség – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben gondosan visszahelyezte a bársonytokot a kisasztal lapjára. – Különösen akkor, amikor olyan részletekre terjed ki, amelyekről az érintettek még nem is beszéltek. A logikának ezen a szintjén a megérzés már-már a jövőbelátással határos, ami elismerésre méltó, bár a nyomozások során ritkán tekintik ártatlan bizonyítéknak.
Pierre Delacroix döbbenten nézett a sötétkék kabátos utasra, majd Vaneau-ra pillantott.
– Ön tehát azt állítja... hogy ez az úr pontosan tudta, mi hiányzik a táskámból, mielőtt én egyáltalán kiejtettem volna a számon az iránytű szót?
– Csupán azt állítom, hogy a megfigyelőképessége messze meghaladja egy egyszerű utazó kíváncsiságát – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – A sárgaréz karcolás a tokon nem egy idegen feszegető szerszámtól származik, hanem arról a kis mechanikus rögzítőről, amelyet a kabátja belső zsebében hord. Ugyanarról a darabról, amely a zsebkendője kihúzásakor egy pillanatra megcsillant a lámpa fényében.
Laurent kalauz lassan leeresztette a tálcát a legközelebbi asztalra, szemét egyetlen pillanatra sem véve le a sarokba szorult utasról. A vonat hosszan elnyújtott füttyöt hallatott, ahogy a váltókon áthaladva lassan begördült Valcourt állomására. Az ablakokon túl a peron gázlámpáinak sárga körei úsztak el, árnyékot vetve a szalon kárpitozott foteljeire.
– Ez felháborító! – csattant fel a sötétkék kabátos utas, bár a hangja bizonytalanul csuklott meg. – Nincs semmilyen joga vádaskodni! Amint a vonat megáll, azonnal elhagyom a kocsit, és panaszt teszek a vasúttársaság vezetőségénél!
– Megértem az indulatait – felelte Vaneau csöndesen, és óvatosan kivasalta a zakója hajtókáját. – A panasztételhez való jog minden utast megillet. A kérdés már csak az, hogy a várakozó szerveknek mennyi idejük lesz meghallgatni azt.
A szerelvény zökkenve megállt. Az ablak előtt a peron hűvös homálya terült el, ahol a gőzfelhő mögött két sötét egyenruhás alak tűnt fel a megvilágított tábla mellett, amelyen Valcourt neve állt. A sötétkék kabátos utas hátralépett, de Laurent kalauz udvarias, mégis határozott mozdulattal elállta a szalon ajtaját. A rejtély szálai kibogozódtak, de az utolsó mozaikdarab elhelyezése még váratott magára.