XIV/3. A vésett ezüst iránytű — A téves nyomok és a tétova árnyék

A szalon ajtajában álló alak habozva lépett beljebb. Az elegáns, sötétkék kabátot viselő úriember – aki a szomszédos VIP fülke lakójaként mutatkozott be korábban – feszülten pillantott Pierre Delacroix táskájára, majd bocsánatkérő mosollyal tisztázta jelenlétét. Vaneau egyetlen apró, mégis sokatmondó fejbicentéssel üdvözölte az érkezőt, miközben tekintete visszatért a bársonytok rezes illesztéseire.
– Csupán a zajokra lettem figyelmes – magyarázta az újonnan érkezett utas, miközben finom bőrkesztyűs kezét a kabátzsebébe süllyesztette. – Meglepne, ha bármilyen értéktárgy eltűnt volna ezen a vonaton. Az Intercontinental Express híres a biztonságáról.
– A hírnév valóban kiváló védelmező, amíg egy rejtély fel nem dönt egy vizespoharat – jegyezte meg Émile Vaneau száraz eleganciával, miközben Laurent kalauz halk bocsánatkérések közepette feltörölte a tálcáról kiömlött vizet. – A fiatal úr határozottan állítja, hogy az iránytűt ebben a tokban hozta fel a peronról. Ám ha jobban megfigyeljük a cipzár belső fogait, azok mentén apró, sárgaréz karcolások nyoma látható, ami nem illik a doboz eredeti zárszerkezetéhez.
Pierre Delacroix felpattant a bőrfotelből. – Tehát mégis feltörték! Valaki egy másolt kulccsal vagy egy finom szerszámmal nyúlt hozzá, amíg én az étkezőkocsiban tartózkodtam!
– A feltételezése rendkívül drámai, és szinte kínálja magát – válaszolta Vaneau megingathatatlan nyugalommal, miközben hüvelykujjával óvatosan megdörzsölte a fémperemet. – Ugyanakkor a túlságosan kézenfekvő magyarázatok rendszerint azért születnek, hogy pihentessék a gyanakvó elmét. A sárgaréz maradvány nem a cipzár erőszakos kinyitásából származik, hanem egy egészen más tárgy dörzsölődéséből.
A szalonban jelenlévők feszülten hallgattak. Az új utas idegesen megigazította a gallérját, miközben a szerelvény megállíthatatlanul száguldott tovább az éjszakában, lassan közeledve a ködbe borult Saint-Mireux állomás felé.