XIII/1. A sárgaréz csatos füzet — Éjszakai csend és a kesernyés pára

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban szelte a sötétséget, miközben a táj lassan feloldódott az éjszaka hűvös feketeségében. A VIP hálókocsi szalonjában csend honolt; csupán a kerekek halk zakatolása és a kávéfőző fémes kattanása törte meg a nyugalmat. Laurent, a kalauz, friss teát töltött Monsieur Vaneau finom porceláncsészéjébe, s tisztelettudó pillantást vetett az idős úrra.
– A hajnali órák mindig csendesebbek, fődetektív úr – jegyezte meg Laurent halkan. – Bár az új utas, aki Auberoche-nál szállt fel, meglehetősen szűkszavúnak tűnik. Bevonult a hatos fülkébe, és még a kabátját sem vette le.
– A hallgatag emberek ritkán okoznak csalódást, kedves Laurent – felelte Monsieur Vaneau, miközben egyetlen kimért mozdulattal felkavarta a gőzölgő italt. – Vagy rendkívül bölcsek, vagy rendkívül sokat próbálnak elrejteni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az utóbbi csoport jóval népesebb.
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja halk csikordulással kinyílt. A sötét kabátos úr lépett ki a folyosóra, ám ezúttal a sárgaréz csatos jegyzetfüzet már nem volt a kezében. Zaklatottnak tűnt, tekintete végigsiklott a szalonon, majd megállt Vaneau nyugodt alakján. A levegőben ismét megérződött az a különös, kesernyés mandulailat.
– Segíthetek, uram? – kérdezte Laurent udvariasan, belépve a férfi útjába.
A férfi nem válaszolt. Csupán a zsebébe nyúlt, s egyetlen szót sem szólva sietős léptekkel a szomszédos kocsiátjáró felé indult. Ám amint elhaladt a szalonasztal mellett, egy tompa fémes koccanás hallatszott. Az ablak melletti kis asztalon egy nehéz, lepecsételt rézhenger maradt, amelyből vékony, égett szagú füstszál kanyargott felfelé.
A különös utas nyomtalanul eltűnt a kocsiösszekötő homályában, a visszahagyott rézhenger pedig halk, ütemes kattogásba kezdett. Monsieur Vaneau lassan letette a teáscsészét, s miközben a vonat Beauval állomás felé száguldott az éjszakában, tekintete a füstölgő tárgyra szegeződött.