XII/2. A faragott elefántcsont pipa — A bársonybélés nyoma és a hűvös dohányillat

Sander professzor izgatottan mutatta a nyitott fadobozt, amelynek sötétkék bársonybélése valóban üresen ásítozott. Laurent kalauz idegesen igazgatta a sapkáját, mintha a felelősség máris az ő vállát nyomná, míg Madame Lemaire a szalonkocsi ajtajában megállva, hűvös távolságtartással figyelte az eseményeket.
„Kérem, uraim, ez felháborító!” – méltatlankodott a professzor, miközben reszkető ujjaival a doboz rézpántos szélét simogatta. „Az ajtó zárva volt, a doboz érintetlenül állt a kalaptartón, a pipa mégis köddé vált! Mégis milyen biztonság ez?”
Monsieur Vaneau csendesen lépett a fülkébe. Nem sietett; mozdulatai a megszokott, kimért eleganciát tükrözték. Szürke szemével először a rézreteszt, majd a bársony finom benyomódásait pásztázta. „A biztonság, professzor úr, gyakran csupán illúzió, amelyet a kulcs elfordításának hangja táplál” – jegyezte meg halkan. „A zár valóban sértetlen, ami vagy egy mesterien kezelt álkulcsra, vagy egy meglepően fegyelmezett jelenlétre utal.”
Madame Lemaire elégedetlenül vont vállat. „Vagy arra, hogy a professzor úr egyszerűen elhagyta a holmiját, mielőtt felszállt volna a vonatra.” Vaneau lassan a hölgy felé fordult, s ajkán halvány, finom mosoly jelent meg. „A szórakozottság valóban emberi tulajdonság, asszonyom. Ám a bársony mélyedésében maradt, még friss dohánypor jelenléte arra utal, hogy a tárgy egészen az elmúlt negyedóráig ezen a vonaton tartózkodott.”
A válasz után a kabinban csend támadt. A szerelvény ütemes zakatolása kitöltötte a teret, ahogy az Intercontinental Expressz magabiztosan haladt tovább a hűvös éjszakában Miremont felé. Vaneau nem siettette a megállapításokat; tudta, hogy a részletek előbb-utóbb megszólalnak.