VIII/5. A rejtett kulcskarika — Hűvös következtetések és a reggeli derengés

Gabriel Sterling lassan engedte le a háta mögé rejtett kezét, de a mozdulatban több volt a kényszerű megadás, mint a magabiztosság. A fülke kisasztalára helyezett üres rézkarika halkan megmozdult a vonat egyenletes rezgésétől, mintha maga is megerősítené Vaneau szavait.
– Ön úgy állítja be a dolgot, mintha elterveztem volna ezt az egészet – mondta Sterling, megpróbálva visszatérni a megszokott, gőgös hangneméhez. – A kulcs elveszett, valóban. Ám ez még messze nem bizonyítja, hogy én nyitottam volna ki azt a táskát.
– Igaza van – bólintott Vaneau kötelező udvariassággal. – Egy elveszett kulcs csupán hanyagság. Ám ha egy sértetlen zár belső peremén spanyol viasz nyomai találhatók, miközben a kulcskarika belső ívén finom karcolások látszanak, az már nem a véletlen műve. A kulcsot nem elhagyták, hanem sietve feszítették le a karikáról.
Laurent kalauz önkéntelenül lépett egyet előre, sárgaréz lámpásának meleg fénye megvilágította Sterling zakójának jobb hajtókáját. A finom posztón apró, szinte láthatatlan olajfolt sötétlett, pontosan olyan, amilyet a VIP hálókocsi rejtett rekeszeinek finommechanikai zárai hagynak a figyelmetlen kézen.
– Ön szerint én egy közönséges tolvaj lennék? – kérdezte Sterling hűvösen, bár a homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg.
– Közönségesnek semmiképpen sem nevezném, Sterling úr – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – A közönséges tolvajok ugyanis általában letörlik a műszerolajat a hajtókájukról, mielőtt a társalgóba lépnek.
A szerelvény odakint ritmikusan kattogott a síneken, miközben a hajnali köd lassan felszakadt a fenyvesek felett. A távolban feltűntek Vignemont állomásának első jelzőlámpái, pislákoló vörös fényük áttörte a szürkés párát. Vaneau zsebkendőjét eltéve az ablakpárkányra támaszkodott, s csendesen figyelte az események óramű pontosságú kibontakozását.