VI/5. Új rejtély a hálókocsin — A rézporszemcsék és a halk reszelőhang

Monsieur Émile Vaneau nem sietett. Lassan guggolt le a szőnyeghez, s ujjhegyével alig láthatóan megérintette a négyes fülke küszöbén csillogó, finom fémport. A rézporszemcsék frissek voltak, s az éjszakai huzat még nem hordta szét őket a folyosó sötétkék plüssén.
– Ön szerint a tettes most éppen a zsákmányát számlálja odabent? – kérdezte Henri Moreau, miközben feszülten méregette a zárva tartó ajtót. A fiatal diplomata láthatóan nehezen viselte a tétlenséget. – Ha azonnal nem törjük rá az ajtót, a családi pecsétgyűrűm örökre eltűnik!
– A sürgetés kiváló módszer arra, hogy egy elhamarkodott mozdulattal tönkretegyük a saját bizonyítékainkat – jegyezte meg Vaneau száraz, kimért eleganciával, miközben felegyenesedett, és zsebkendőjével finoman megtörölte az ujját. – A zárt ajtók mögött zajló eseményeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy előbb-utóbb fény derül rájuk. Különösen akkor, ha a bent tartózkodó úr láthatóan munkához látott.
Laurent, a kalauz ekkor lépett közelebb, tálcáján két gőzölgő teáscsészével. Bizonytalanul pillantott a négyes kabin felé, majd halk hangon megerősítette Vaneau sejtelmét: a fekete kalapos úr a felszálláskor kifejezetten kérte, hogy senki se zavarja, és a mahagónidobozt egy pillanatra sem engedte ki a kezéből.
A folyosó csendjét hirtelen egy alig hallható, ritmikus fémhang törte meg a kabin belsejéből. Olyan volt, mintha valaki rendkívül finom reszelővel dolgozna egy apró tárgyon. Moreau felhorkantott, ám Vaneau egyetlen intéssel csendre intette a diplomatát.
Az Intercontinental Expressz egyenletes zakatolással száguldott át a sötét vidéken. Lansac fénypontjai már régen elmaradtak a vonatszerelvény mögött, s a VIP hálókocsi utasai lassan közeledtek Chantelle állomása felé, miközben a rejtély szálai egyre szorosabbra fonódtak.