V/1. Új rejtély a hálókocsin — A hímzett monogram és a hideg viasz

A letartóztatott hamisítót a csendőrök határozott mozdulatokkal kísérték le a peronra. A várakozó utasok kíváncsi pillantásai közepette a gőz lassan elnyelte az alakjukat, s amint a szerelvény nehéz ajtai csattogva bezárultak, az Intercontinental Expressz ismét kigördült Valcourt állomásáról. A füstös éjszakában a kerekek ütemes kattogása váltotta fel a peron zaját.
Laurent, a kalauz, mély megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, miközben összeszedte a megcsörrent teáscsészéket aVIP hálókocsi kisasztaláról.
– Úgy tűnik, Monsieur Vaneau, Ön nélkül a vonatunk hamarabb elmerülne a kaotikus zűrzavarban, mint ahogy elérnénk a következő megállót – jegyezte meg tiszteletteljes, halk mosollyal.
– Túlértékeli a szerepemet, kedves Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben kényelembe helyezte magát a kárpitozott fotelben. – A bűnözők csupán túl sok figyelmet fordítanak a részletekre, s közben elfelejtik a legegyszerűbb tényeket. A rend hiánya ritkán a véletlen műve; többnyire a túlzott igyekezet szüleménye.
Ahogy a szerelvény felgyorsult a sötét síneken, a hálókocsi végében új utas tűnt fel. Egy magas, szürke galléros köpenyt viselő úr lépett be, aki mindkét kezével görcsösen szorított egy kisméretű, kőrisfa dobozt. Tekintete nyugtalanul cikázott a fülkék számozása között, s amikor elhaladt Vaneau mellett, óvatlanul elejtett egy élére hajtogatott zsebkendőt. A finom vásznon halvány vörös viasznyomok látszódtak, s egy apró, cizellált rézkulcs gurult ki belőle a puha szőnyegre.
– Elnézést a figyelmetlenségemért! – szabadkozott az idegen, s láthatóan kapkodva kapott a kulcs után, miközben homlokán apró verejtékcseppek csillogtak a fali lámpa fényében.
– A figyelmetlenség természetes emberi állapot, uram – mondta Vaneau kimért, elegáns hangján. – A kulcsok pedig meglehetősen sajátos tulajdonsággal bírnak: csak akkor válnak igazán fontossá, ha valami zárva marad utánuk.
Az új utas válasz nélkül, sietősen bevonult a fülkéjébe, s a zár kattanása élesen visszhangzott a csendes folyosón. Alig telt el azonban negyedóra, amikor Laurent sápadt arccal tért vissza az étkezőkocsi felől. Kezében egy feltépett, hímzett monogramos selyemtokot tartott, amelyet az egyik üres asztalon talált. A tokból hiányzott a tartalom, s a bársony bélésen friss, vörös viaszmorzsák árulkodtak arról, hogy az értékét alig néhány perccel ezelőtt tulajdonították el.