IX/5. A megkarcolt borostyángomb — Belső menetek és a finom fémpor

A vonat zakatolása egyenletes ritmust adott a szalon csendjének. Elena Rostova bárónő finom kesztyűs ujjával óvatosan megérintette az asztalon heverő borostyángombot, mintha ellenőrizni akarná, hogy a lámpafényben felsejlő karcolások nem csupán a fáradtság szüleményei.
– Ha a háromszög alakú bevágás geometriailag pontos, akkor az aligha tekinthető véletlen sérülésnek – jegyezte meg Monsieur Émile Vaneau, miközben kimérten megkavarta csészéjében a gőzölgő teát. – A természet ritkán dolgozik hajszálpontos szögekkel, kivéve, ha egy elrejtett finommechanikai szerkezet segíti a munkáját.
A hallgatag úriember szorosan összefonta a karját, és az ablak sötétjére szegezte tekintetét, ahogy a táj elmosódott árnyai suhantak el mellettük. – Mindez csupán puszta feltételezés, Monsieur Vaneau. Egy utazó elejti a gombját a folyosón, egy másik pedig véletlenül rálép a sarkával. Ehhez aligha kell órásmesternek lenni.
– Igaza van, uram – bólintott Vaneau halk, száraz eleganciával. – Egy rosszul megválasztott cipősarok valóban figyelemreméltó alakzatokat képes formálni. Ugyanakkor meglehetősen ritkán hagy mikroszkopikus finomságú rézreszeléket a borostyán belső furatában. S még ritkábban teszi ezt úgy, hogy a gomb a zárszerkezet rejtett csapját takarja.
Laurent, a kalauz, tisztelettudó távolságból követte a szalonban zajló eszmecserét, kezében az ezüsttálcával. Amikor a szerelvény megremegett egy sínváltón, halk szisszenéssel jelezte, hogy a puszta tagadás ideje lejárt, s a jelenlévők figyelme óhatatlanul a felderített részletekre terelődött.
– A karcolások iránya megmutatja, merre fordították el a szerszámot – tette hozzá a nyugalmazott fődetektív, s hűvös pillantást vetett a kisasztal szélére. – S amíg a szerelvény Saint-Mireux irányába robog a sötétben, érdemes megfontolnunk, ki rendelkezett elegendő idővel ahhoz, hogy a zárrekesz belső menetét megsértse.